GÖRÖG KATOLIKUS EGYHÁZMŰVÉSZETI GYŰJTEMÉNY

A görög eredetű szó, az ikon (eikon) egyszerűen csak képet jelent, ám a liturgikus tárgyak hivatalos megjelölései között és a későbbi szóhasználatban a "szentkép" különleges fajtáját jelenti. Nem pusztán az Üdvözítő, az Istenszülő vagy a szentek egyszerű ábrázolása, hanem Pál apostol kifejezésével az ábrázoltnak a "másik létben" megjelenő formáját mutatja be. Ahogy Pavel Florenszkij orosz teológus írja, az ikon "ablakként" nyílik a természetfeletti világba.

Az egyház a VII. egyetemes zsinaton erősítette meg a képrombolás időszaka után az ikonok tiszteletét, hisz ez a tisztelet sohasem a képnek, hanem az ábrázoltnak szól. A középkorban a keresztény Nyugaton is ismert volt hasonló képfunkció. Az akkori keresztény képmások a korabeli kútfők nyomán két csoportba oszthatók, az egyik az IMAGO, a különlegesen tisztelt kép az ikon nyugati párhuzamaként tekinthető. A másik, a HISTORIA a didaktikus elbeszélés képtípusa. Az ikontisztelet jellegű képtisztelet Nyugaton, részben az új, reneszánsz művészetfogalom megjelenésével, részben a reformáció hatására kivész a nyugati keresztény vallásgyakorlatból. Csak egyes különleges minőségű szentképek őrzik meg később is, a barokk korban a régi megközelítést - a kegyképek. Ilyen szempontból különösen fontos, hogy az ikon, ez a sokszor a lényegét már nem értő mai néző által merevnek, sematikusnak nevezett szentkép a keleti szertartáson belül meg tudta őrizni az ősi, eredeti jellegét.